Aki elindul, meg is érkezik. Valamikor, valahová. Jó esetben oda, ahová tervezte, persze ehhez terv is kell. Mivel én pont azt nem tudtam, hol lesz a végállomás, arra vártam, hogy valaki majdcsak átvezet a ködön.
Már az indulás előtti este elkezdődött a bolyongás. Első kísérőm, Kedvesem közölte: egy baj van velem, az, hogy sokat nyavalygok! Ááá, szóóóval nyavalygok! Ha én egyszer úgy istenigazából elkezdenék nyavalyogni - az nem így nézne ki. Eddig mindenki azt mondta: szinte hihetetlen, hogy milyen nyugalommmal viselem azokat a csapásokat, amiket ugyan valójában én mérek magamra - de ezt nem kell senkinek sem tudnia. Többnyire én sem tudom, így lehet válságra, munkahely elvesztésre, kamatemelkedésre, egyedülálló anyaságra fogni mindent. Legalább nem tűzöm ezeket a zászlómra, mert az már nekem is unalmas lenne. De akkor mi ez a beszólás a nyavalygással? Szíven ütött, mert nem értettem.
Este lányom sírdogált, hogy hogyan is lesz ez, hogy öt napig nem beszélhetünk. Ehhez jött még a saját félelmem: egy jó kis pánikrohamot generáltam hajnali kettőre. Soha nem éreztem még ennyire megfoghatóan, fizikailag a félelmet. Ahányszor csak átsuhant az agyamon, vasmarok szorításában éreztem a szívemet - próbáltam levegőhöz jutni. Tudtam, hogy képes leszek úrrá lenni a rosszulléten, de most különösen meg kellett dolgoznom azért, hogy jobban érezzem magam.
Pakolás persze másnap reggel, indulás előtt, találkozó lekésve, bár nem lehet késni onnan, ahonnan a sofőr késik jó fél órát. Már az utazástól jól éreztem magam, négyen indultunk el, a többiek "gyakorló" elvonulók. Jó volt beszélgetni, jó hangulatban voltunk mindannyian. Mivel először mentem, nem tudtam, hogy egy bőséges reggeli jót tenne, mert ki tudja, mikor lesz ebéd. Egy müzliszeletnyi energia nem sokáig tartott, még ott sem voltunk Csákányospusztán, már éhes voltam. Baránőm szavai csengtek a fülembe: a zsigeri Bikának fontos, hogy tele legyen a gyomra. Igaza van, tényleg fontos!
Odaértünk, kipakoltunk. Voltak, akikkkel már találkoztam és néhányan, akikkel nem. Igyekeztem mindenkinek bemutatkozni, és segíteni a nagy terem berendezésében. Amikor készen lett, egy meleg barlangnak tűnt, a rengeteg pokróctól, amit leterítettünk a földre. Bárhol le lehetett telepedni, ülni, feküdni, lazítani, aludni. Ez jó érzés! Jóleső izgalommal vártam, hogy elinduljunk a belső úton! És éhes voltam...
