Életem eddigi legnagyobb utazására készülök. Most nem „kifelé”, repülővel, vonattal, autóval, vagy gyalog megyek, hanem befelé – önmagamba. Tudom, hogy kalandos lesz, mert, bár olvastam már „útikönyveket”, és sokan meséltek saját útjukról, ez mindenki számára másképp alakul. Nem lehet felkészülni arra, ami vár rám, csak egyetlen dologgal: nyitott és elfogadó maradok, bármi is történjen. Öt napos, „ottalvós” buliba készülök, ahol a transzra játsszunk mindannyian, egymást segítve, mégis beteljesítő magányban hagyva. Önként vállalt, szigorú szabályok várnak minket, melyeknek egy célja van: ne legyen min gondolkodni! Egyetlen kérdést kivéve: „Ki vagyok én?”
Évek óta tudom, hogy ennek be kell következnie, erre a tapasztalatra vágyom, de eddig nem mertem elindulni. Féltem. Féltem az öt nap alatt betartandó szabályoktól. Féltem attól, hogy képtelen vagyok annyit egy helyben ülni, ami ahhoz kell, hogy valóban „beérjek” önmagamba. Féltem, hogy zsigeri szinten fog zavarni a dolog, hogy nem dönthetem el, mikor mit teszek, például öt napig nem ihatok egy kávét sem. Féltem, hogy ez fizikailag és lelkileg is megvisel, mert – be kell látnom – függő vagyok. (Ami egyébként zavar, mert korlátoz a szabadságomban, és régóta tervezem a megszűntetését.) És, homályosan ugyan, inkább szorongás szinten, attól is féltem, hogy mi vár rám bennem? Kivel fogok találkozni? Milyen sérülések szakadnak fel, és miért kell egyszer és mindenkorra nekem felelősséget vállalnom? Mit kell felismernem, milyen játszmákat fedezek fel magamban, és mennyire lesz fájó látni, hogy a múltban mi az, amit én toltam el – bár jól esett másokat hibáztatni, a lelki túlélés érdekében. Sírni fogok, üvöltve zokogni? Felszabadultan kacagni, amikor találkozom örök önmagammal? És mi lesz, ha nem? Ha nem történik semmi? Ha körülöttem mindenki átszakítja önnön gátját, csak én nem? Mi lesz, ha csak a felszínen kapirgálok, de mélyre ásni nem merek? Mi lesz, ha… Egóm sorozatlövésekkel gyilkolta le valódi szándékomat – eddig. Most már itt az idő, és itt van a lehetőség is, hogy megéljem, amit régóta szeretnék!
És mégis… Vajon helyes döntést hoztam? Van erre nekem időm? Megengedhetem magamnak, hogy most, amikor az egzisztenciális helyzetemet optimistán szemlélve is minimum ramatynak tudom titulálni, még többet költök? Miközben nem azon fáradozom, hogy mielőbb kereseti lehetőséget találjak? És mi lesz a lányommal? Hol lesz ez alatt az öt nap alatt? Hogy fogja bírni, hiszen eddig még egy három napos bringatúráért is küzdenem kellett, annyira szorongott, ha látótávolságon kívül kerültem? Hogyan éli meg, hogy a köldökzsinór, most először, igazán elszakad? Nem érhet utol, nem hívhat, nem szólhat hozzám, nem tudom megnyugtatni és tanácsot sem tudok adni. Nem tudom egy viccel kiváltani a szorongásait, neki kell egyedül megküzdenie velük. 13 évesesen ez másnak talán nem kihívás. Neki igen, és nekem is az, hogy felfogjam: ez az ő beavatása is!
Na jó. Félelmek számba véve, logikus ellenérvek szintén, mi van a másik oldalon? Végül is miért megyek? Van néhány kérdés, amit tisztáznom kéne magamban, magammal.
Hol tart most az életem?
Egzisztenciálisan nagyjából nulla, ha nagyon korrekt akarok lenni önmagamhoz, inkább mínusz. Vagyonom nincs – így homokzsákok sem a lelkemen, hiszen igazán nincs mit veszítenem. Fix munkám nincs, kiskorú gyerekem viszont van. Hála Istennek, egészséges, okos, jó humorú, és jó ránézni, mert gyönyörű. Én legalábbis annak látom, de objektíven tekintve is határozottan állíthatom, hogy az! Ő az én igazi tanítómesterem, hiszen nem sok dologban hasonlítunk. Általa meg kellett tanulnom megérteni, és elfogadni egy, az enyémtől teljesen eltérő szemléletű, energiájú, értékrendű, vágyú, vérmérsékletű embert, ami nagyon kemény küzdelem volt (önmagammal, és sajnos vele is) de most már megnyugtató mederben halad közös utunk.
Mi van még? Vannak jó képességeim és jó megérzéseim. Ezekkel nagyon jól tudok támogatni – másokat, akik elindulnak a saját útjukon, és gyarapodni kezdenek. Érdekes, de eközben én tapodtat sem jutok előre! Fekszem magam előtt az úton, ahogy barátnőm megragadta egyszer ezt a helyzetet – és nagyon igaza van! Lefeküdtem magam elé a saját utamra keresztbe, és jókat pihenek, ám így, előre, érhető módon nem jutok. Maradok ott, ahol vagyok, békésen csodálom a tájat, néha áthaladnak rajtam, de már az sem zavar annyira, mint régen. Van, aki a kezét nyújtja, de én elegáns mosollyal megköszönöm, és továbbra sem tápászkodom fel. Közben az elmém ezer tervet valósított már meg, lelkesedik és vibrál – de a lábam és a karom nem mozdul. Vajon mivel sikerült magam ilyen jól fixálni?
Ahogy így maradok, egy helyben, vannak, akik megállnak, és időznek velem egy kicsit. Tanítóim, a férfiak. Érzelmeimmel pontosan fordított arányban van az, hogy képes vagyok-e megtartani egy kapcsolatot. Ugyanazt a kört futom immár öt éve, sőt, talán mióta az első férfi megjelent az életemben. Már a lányom apjával elkezdődött. Talán egy éve voltunk együtt, amikor úgy döntött, külföldön próbál szerencsét. Elkezdtük a távkapcsolatot, kéthetente, hétvégente tudtunk találkozni. Így elkezdődött élettörténetem „kapcsolatban egyedül” fejezete. Végül is, látszólag, nem a távkapcsolat miatt szakítottunk. Három év adásszünet után találkoztunk újra, amikor a baráti randinak induló szeretkezés utat nyitott annak a kis léleknek, aki pont hozzánk akart megszületni. Nehéz évek jöttek, félelmek, önzőségek, ki ki megélte a maga sötét oldalát. Négy év együttélés után költöztem el a lányommal. Ezután hosszú évekig nemhogy párkapcsolat, de még egy flört sem volt az életemben – meggyőztem magam, hogy öreg és csúnya vagyok – aztán lassan mégiscsak magamra találtam nőként. Kezdetben szerető lettem, annak is az egyszer használatos típusa. Később – több év gondolkodás után – egy nálam jóval fiatalabb férfi kollégám bíztatására, aki szerencsére látta bennem a nőt, regisztráltam egy internetes társkeresőn. És innen indult a nagy futam! Döbbenetes, de igaz: mindig a saját önértékelésemnek megfelelő férfi vonzottam be! Tehát először kizárólag olyanok jöttek szóba, akik nyalogatták a sebeiket, akárcsak én. Az első randikon hallgattam a válások, véget ért nagy szerelmek sztoriját, hogy aztán soha többé színét se lássam az uraknak, akik megosztották velem történeteiket. Persze, ez sem volt véletlen, kinek kell egy önmagát nagyjából nullára értékelő nő?
Egy másik, szintén nálam fiatalabb kollégám ébresztett fel csipkerózsika álmomból. Azt mondta, gyönyörű vagyok! Láttam a szemében, hogy nem viccel! Tessék? Hogy én? Ez komoly fordulat volt, de tartós kapcsolatot így sem tudtam még kialakítani. Míg egy ismerősöm egyszer az arcomba nem vágta: „Te nem is akarsz kapcsolatot!” Micsoda, miről beszél ez az ember itt? És akkor leesett a tantusz! Tényleg nem akartam! Két évembe telt, mire meghoztam a döntést a gyerekem apjától való elválásról, és legalább öt évbe, míg valahogy felépítettem magam, és közös életünket lányommal. El sem tudtam volna képzelni, hogy valakivel ismét megosszam az életem, valaki minden éjjel ott horkoljon mellettem! Én a férfit akkor csak így tudtam leképezni… Kényelmesebb szeretőnek lenni, be kellett látnom, hogy valóban csupán arra vágytam. Addig. Ez után a felismerés után nem telt el egy hónap, és megismertem életem legnagyobb szerelmét. És a poklot is, egyúttal, az önmagam által építettet. Azóta is ott tartózkodom, de már időnként tudok röhögni rajta. A pokol nekem az „együtt, mégis egyedül” állapotban testesül meg. Csak olyan férfiakkal tudok megismerkedni, akiknek valamilyen oknál fogva nincs elég idejük, lehetőségük a találkozásra. Vagy van, csak én vagyok türelmetlen? Ki mondja meg, két, negyven év körüli felnőtt ember viszonylatában, ahol mindenkinek van már saját gyereke is, mi az az időmennyiség, ami szükséges egy jól működő párkapcsolathoz? (Szó sincs még összeköltözésről!)
Visszatekintve látom: ahogy az idő múlt, úgy kerültem egyre rosszabb kapcsolatokba. Úgy lett egyre kevesebb a férfiak ideje, az én feszültségem pedig egyre nagyobb. Akivel a legtöbbet békétlenkedtem (és akit a legjobban szerettem) ő volt velem a legtöbbet! Nagyon fájdalmas felismerés…
Nyáron már viccet csinált belőlem az élet. Tavasszal hirtelen véget ért egy kapcsolat, mert a kedves minden áldott hétvégén legalább egy versenyen (futó, bringa, stb.) vagy teljesítménytúrán részt vett, és lehetett tudni, hogy ez a nyáron még drámaibb lesz: gyakorlatilag egy szabad hétvégéje sem volt kilátásban. Én szóvá tettem, hogy egy kapcsolatban igénylem a másik társaságát… Valószínűleg nem megfelelő stílusban. Vége lett. Kutyaharapást szőrével, azonnal belezuhantam egy másik kapcsolatba –ami egyébként nem a legjobb megoldás. Még nem ismertük egymást, csak levelezetünk, ugyanis bokros teendőink miatt vagy két hétig nem tudtunk időpontot találni az első találkozóra. Én jó előre közöltem, hogy van ez az „apró” kis hibám: igénylem az együttlétet (anélkül, hogy a párom minden idejére igényt tartanék). „A hétvégéim nagyjából szabadok!” – jött a válasz. Dehogy voltak szabadok! Egy kezemen meg tudom számolni, egész nyáron hány napot tudtunk együtt tölteni. Gyerekek, munka, mindig volt valami elfoglaltság. Amikor felismertem, micsoda gúnyt űz velem az élet, hangosan felnevettem: véget ért egy kapcsolat, mert előre láthatólag egész nyáron nem tudtunk volna együtt lenni, és elkezdődött egy, amelyben egész nyáron nem tudtunk együtt lenni!
Látszik, bizony, a görcsös akarás a részemről ezekben a történetekben. És ha valamit görcsösen akar az ember… Jó, de mitől ez a görcsös akarás? Egyáltalán, ez már a görcsös akarás, vagy egyszerűen csak egy működő kapcsolatra vágyom? És mitől lesz működő egy kapcsolat?
Nagyívű párkapcsolati sorozatom elején megkaptam, hogy önző és türelmetlen vagyok. Életemben először éreztem azt, hogy akár le is mondanék róla. Mármint az életről. Ilyen baklövés után, amikor elűzöm magamtól azt, akit legjobban szeretek, minek tovább csinálni? Jó egy hónapig minden reggel sírva ébredtem, és simán önként elástam volna magam bárhol. Mostanra viszont mintha átestem volna a ló túloldalára. Nagyon sok mindent tolerálok a kapcsolatban, amit talán már nem kéne, elengedésre viszont képtelen vagyok. Kapcsolatot, illúziót, elvárást... Ragaszkodom ahhoz is, ami nem annyira jó, és végül szép módszeresen kirúgatom magam – mert a feszültségeim miatt előbb-utóbb eltűnik az az állítólag kedves nő, akit megismertek.
Most itt. Fogalmam sincs, hogy elengedni kéne, vagy megtartani. Önző és türelmetlen vagyok, vagy döntésképtelen, kórosan alábecsülve saját magam? Mi az, ami ezekből a történetekből rólam szól? Az ismétlődéseket nem lehet nem észrevenni, valahol elakadt a lemez, amiről életem történetét játszom le.
És a munka? Mi az én valódi feladatom? Annyi minden érdekel, legszívesebben minden évben tanulnék valami új dolgot! Erre mondta az öcsém: „Most legalább már valami olyat tanulsz, amiből meg is tudsz élni?” Itt a bökkenő! Hogyan lesz ebből a sok megszerzett tudásból, tapasztalatból megélhetés? Hogyan fordul át anyagi javakká, hiszen itt a fizikai létezésben ez elengedhetetlen – és egyelőre itt vagyok. A zéró vonalon. Iszonyúan félelmetes, és felemelő is egyben!
Nincs semmim! Ez borzasztó! Életem nagyjából felénél semmit nem tudok felmutatni az anyagi világban, amit elértem. Kocsit, lakást el kellett adni, elvitte volna a bank. Tartozásaimat ki kellett fizetni. Napról napra élek, élünk a lányommal.
Nincs semmim! Ez csodálatos! Maga a szabadság! Nincs tulajdonom, és nincs tartozásom! Az van, amit itt és most megteremtek. Rábízhatom magam az Áramlatra! Vigyen, ahová mennem kell! Jól hangzik… Tudom, hogy igaz, hiszen százszor megtapasztaltam már. Valóban benne vagyok az Áramlatban, mint bárki más. Kérdés, hogy tényleg hagyom-e magam sodorni, a legmélyebb bizalommal, ami maga a hit, vagy állok megvetett lábbal, és erősen akarok… Akarom a javulást, a megélhetést, a biztonságot – vagy elfogadom a javulást, a megélhetést, a biztonságot? Nyitott szívvel arra, hogy önmagamról alkotott elképzelésem is megváltozhat, akár 180 fokos fordulatot is vehet, ahogy az elágazásokhoz érek életem útján. Tudok ennyire rugalmas lenni? Van akkora hitem, hogy bebocsátást nyerjek saját életem kalandjába? Vagy csak kívülről kukkolok, és nézek majd nagy szemekkel, amikor a végén rádöbbenek: ez az enyém volt, és nem nézője, hanem főszereplője voltam! De kár, hogy nem szóltatok!
